„SZAVAKBA ÖNTVE” ÉLETTÖRTÉNETI ALKOTÓI PÁLYÁZAT DÍJAZOTTJAI

DÍJAZOTTAK:

Önéletírás:

  1. helyezett: Galántai Katalin: Illatok, hangulatok, emlékek
  2. helyezett: Murányi Irén: Boldog életem sinus-hullámai
  3. helyezett: Jankovich Krisztina: Gyerekszemmel

Élettörténeti témájú novellák/novellisztikus történetek:

  1. helyezett: Körömi Ferenc: Mikor lettem felnőtt
  2. helyezett: Lakatos Zoltán: Huligánok


KÜLÖNDÍJAK:

Helytörténeti, I. kerülethez fűződő emlékezések:

  • Madocsai Miklósné: Emlékeimből
  • Madocsai Miklós: Emléktöredékek

Legeredetibb formai megoldás:

  • Fodor Lajosné: Sors-számok

A Pályaművek rövid bemutatásához kattintson a Bővebben gombra!

ÖNÉLETÍRÁS kategóriában:

  1. helyezett: Jankovich Krisztina: Gyerekszemmel

Jankovich Krisztina a gyermekkor élményein át, gyermeki látásmóddal idézi fel a nosztalgikus és a szorongást keltő élményeket is, mint amilyen 1956 volt. Jankovich Ferenc Kossuth- és József Attila díjas költő alakját pátosztól mentesen jeleníti meg, olyannak, amilyennek egy gyermek látja édesapját. A korabeli játékok, az igazi telek leírása a nehézségek ellenére is varázslatos gyerekkort mutatnak be az olvasó számára.

Öt éves lehettem, amikor egy téli délutánon édesapámmal sétálni indultunk a Várba. Nem szerettem a Várban járkálni, riasztott a sok romos épület; attól féltem, hogy valahonnan egyszer csak előbújik egy rossz ember. Anna nővéremben akkor még élénken éltek a háborús emlékek, ezeket gyakran felemlegette – gondolom, ez lehetett az oka a képzelgésemnek. Szóval, apámmal sétálni indultunk, és ahogy kiléptünk a kapun, szállingózni kezdett a hó. Gyalog mentünk fel egészen a Ruszwurmig, ahova természetesen be kellett térni, hiszen csodás süteményeiről már akkor híres volt. Mire kijöttünk a cukrászdából, legalább tíz centis hó lepte az utcát. Apám gyúrt egy hógolyót, azt görgettük hazáig – végig a Táncsics Mihály utcán, le a Várfok utcán, befordulva a Mátray utcába, s mire a házunkhoz értünk, a hógolyóból akkora hólabda lett, hogy megtette egy hóember pocakos törzsének.

  1. helyezett: Murányi Irén: Boldog életem sinus-hullámai

Vidámság, humor és elégedettség árad ebből a klasszikus időrendbe szedett önéletírásból. A munka és a munkahely mint a felnőtt lét központja jelenik meg az írásban, ahol az alkotás öröme mellett a kollégák, barátok szeretete is fontos, s ez utóbbi a nyugdíjas évekre is elkíséri a szerzőt. A pályamű elejéből álljon most itt egy idézet:

Vasárnap kora hajnalban, vastag köd borítja a várost. A szülészetre „száguldó” mentőautó előtt lépdel Apukám Budáról a Ferenc József hídon át, mutatva az utat a kocsi előtt. Kemény nap és éjszaka van mögöttünk Anyukámmal együtt! Ez a hét is jól kezdődik, a Kórházban hétfőn reggel betoppan az Orvos, vele jön az egyetem szülészetre szakosodott tanköre teljes létszámmal. ¼ 10-kor végre megérkezek! Hosszas rázogatás, hideg-meleg fürdőzés kellemetlen élménye kényszerít önálló légzésre.

  1. január 17. van, épp ekkorra fejezi be Radnóti az egyik legszebb versét: Nem tudhatom…

(Csakis rám gondolhat, amikor leírja:)

          „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

           és csecs-szopók, akikben megnő az értelem,

           világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

           míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

           s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.”

  1. helyezett: Galántai Katalin: Illatok, hangulatok, emlékek

Írásának megjelenítő ereje egyedülálló a beérkezett pályaművek között. Gyermekkorról szóló visszaemlékezését olvasva együtt érezzük vele az illatokat, az ízeket. Még a befejező sorokból is ez az impresszionisztikus hangulat árad.

Nyári szünetekben sokszor mentem le egy pokróccal, innivalóval és könyvvel a Tabán zöld füvére napozni, olvasni és élvezni az éppen virágzó fák, a frissen nyírt fű illatát. Hétvégeken ha tehettük, kimentünk a Gellért strandra, ott ismertem és szerettem meg a hullámverést, meg a sült husizsíros kenyeret zöldpaprikával, olyan paradicsommal, aminek még fantasztikus zamata volt, és mondanom sem kell, azóta sem találom ezt az ízt – ahogy a kórházba behozott narancsnak, a málnaszörpnek, a cukorral és kakaóval kikevert tojássárgájának, a keményre vert gyümölcshaboknak is már csak emlékeimben él az ízük. Valószínűleg találnék még szép pillanatokat, hangulatokat, ha tovább kutakodnék emlékeim közt, hiszen általános iskolai Barátnőmmel csodákat éltünk át, a kerület szinte minden szegletéhez fűz valami érzés, emlék, ami nem csoda, hiszen születésem óta itt élek, itt jártam általános és középiskolába, majd itt töltöttem el 40 évet munkahelyemen.

ÉLETTÖRTÉNETI témájú novellák, novellisztikus történetek

  1. helyezett: Lakatos Zoltán: Huligánok

A Huligánok egy eseményt emel ki a pályázó élettörténetéből: egy építőtáboros nyarat, hétvégi balatoni kiruccanással, mely úgy gondoljuk, több egymást követő generáció számára is megragadható élmény. Idősíkok váltakozásával, anekdoták beékelésével, a korra jellemző aktuális kérdések (pl. téeszesítés) felidézésével szövi át az irodalmi nyelvezettel elmesélt történetet. Leírásai különösen szépek.

Vakítón tárult elé a hatalmas víztükör, mely az arany és ezüst minden árnyalatában pompázott. A nap félúton lehetett a délutáni égbolton, körülötte a kék ég is olyan volt, mintha aranyfüstbe burkolózott volna. A víz pedig semmihez nem hasonlítható ezüstös türkiz, mely szinte észrevétlenül ment át az ezüstkék égbe, hogy aztán egybeolvadjon a nap aranyával.

          Jóval későbbi időkben, amikor alkalma volt bejárnia a mediterrán partok sokszínű világát, megcsodálta a zord sziklafalakat éppúgy mint a sárga fövenyeket, látott tiszta kék égboltot és valószerűtlenül tintakék tengert, tapasztalhatta, milyen csodálatosan gazdag ez a világ mindenfelé a földön. Ám a legszebb élményei sem tudták feledtetni vele azt az érzést, mint amikor a vonatablakból először pillantotta meg a Balatont.

  1. helyezett: Körömi Ferenc: Mikor lettem felnőtt?

A Mikor lettem felnőtt? valamennyi zsűritag értékelése szerint a legmesteribben szőtt s egyben legmeghatóbb írás a beérkezett novella-szerű történetek között. Körömi Ferenc mikszáthi módon vezeti be történetét, megszólítva az olvasót, megosztva vele gondolatait, dilemmáit. Ez a kezdeti magabiztosság többszörösen igazolást nyer az elbeszélés folyamán, mely a lezárással végképp irodalmi magasságokba emelkedik.

Én pedig, a kései utód, töprengek magamban, hogy így volt vagy sem? Nézek ki az ablakon, bámulom az elfogyó Holdat, ami észrevétlenül eltűnik az égről, ahogyan majd mi is távozunk egyszer e szépséges világból, de tudjuk, hogy a szerelem, a hűség és a boldogság iránti vágy itt marad majd az utódokban is, akik példát vehetnek a nehéz időket élt ősök küzdelmes életéből.

Különdíj: A legeredetibb formai megoldás Dr. Fodor Lajosné: Sors-számok

Játékos hangú írás, ahol a visszaemlékezést egy-egy szám indítja el. A számokra, az ehhez kapcsolódó asszociációkra lassan felfűződik egy egész élet. A pályamű sajátos, egyéni szerkesztésmódja miatt érdemelte ki a zsűri különdíját. A különleges írás erénye, hogy alkotója ügyel arra is, hogy történetét egységben tudja látni az olvasó.

Megszámolta: pontosan 50. Ötven lépcső. Ennyi a lakásajtótól a járdáig. Ennyi, ha elmegy, ha hazajön. Így tervezték a házat, ahol él. A vároldali hosszú lépcsősor – nagyon okosan – úgy feleződik meg, hogy a végső fokok mindig fölfele tartanak. Akár az utcára, akár a házba megy. Nem engedik a lejtmenetet!

Vajon mindig ezt tette? Mehetett mindig csak felfele?

KÜLÖNDÍJ       Helytörténeti, I. kerülethez fűződő emlékezések:

Madocsai Miklósné: Emlékeimből

A fényképekkel gazdagított, időrendben elmesélt önéletírás visszafogott érzelmekkel, már-már objektív hangnemben meséli el Madocsai Miklósné Glazewski Márta nagyon is személyes élményeit, benyomásait. Élettörténete szorosan kapcsolódik az I. kerülethez, hiszen születése óta ugyanabban az utcában, ugyanabban a házban él. Környezetrajza az I. kerület 30-as, 40-es évekbeli állapotáról, a háború előtti, a háború alatti és a háború utáni lakásviszonyokról, jó megfigyelőképességről, mélyen bevésődött élményekről árulkodik. Az érzelmek sajátos módon, egy-egy apró tárgyhoz kapcsolódva jelennek meg ebben a kiegyensúlyozott, harmonikus és életszeretetről árulkodó írásban.

Egy heti barlang-óvóhelyi tartózkodásunk után nővérem kijelentette: „Ha házunkat lebombázzák és szüleink meghalnak, akkor haljunk meg mi is velük együtt. Menjünk haza!”

         A további heteket az Ostrom utcai pincében töltöttük. Élelemben nem volt hiányunk, mert édesapám, tudva, hogy hosszabb háborúra lehet számítani, bőségesen feltöltötte a kamránkat. Kis koffert készített össze nekünk, amibe többek között egy doboz kockacukrot is tett. „Ha menekülni kell, akkor ezt vigyétek magatokkal!” Sokáig őriztem emlékként a kockacukrot.    

Madocsai Miklós: Emléktöredékek

Madocsai Miklós Emléktöredékei csak annyiban töredékek, hogy életének egy-egy periódusát mutatja be írásában. Az I. kerületben, a Batthyány utcában, 15 évesen élte meg Buda ostromát, orvos édesapja mellett. Fényképekkel illusztrált visszaemlékezésében szintén érdekes dolgokat tudunk meg a kerületről, számunkra az is kiderült írásából, hogy klubhelyiségünk, ahol most is vagyunk, pincehelyiség volt a háború alatt, ahol szükségrendelőt  hoztak létre. Olvashatunk a látványról is, ami fiatal fiúként a Sziklakórházban tárult szeme elé, mikor sebesült szállításában segédkezett. Tanulságosak a lelkészi pályáját érintő kitérőről szóló részletek, melyek a politikai okokból kikényszerített váltás sokszínű éveit mutatják be.

Már első napon, 1961. augusztus 15-én megkaptam a védőöltözetet: sötétkék posztóruha, gumikesztyű, gumicsizma, gázálarc, amit azonban csak bizonyos veszélyes munkafolyamatoknál kellett hordani és egy arcvédő. A védőruha védett savtól-lúgtól, de a nyári napsütés perzselő melegétől nem óvott meg. Annál jobb volt a téli hidegben.

         Lassan kiigazodtam az udvaron a különböző színű csövek labirintusában, a nagy lepárló berendezések és különböző, számomra ismeretlen célú, zakatoló és füstölgő gépek, tartályok között. Szókincsemnek is gyarapodni kellett: badella (alapanyag hordására szolgáló nagy edény), trepni (széles falépcső), sarzsi /charge=rakomány, egy adag), nem is beszélve a népi kifejezések sokszínűségéről. (Nem idézem.)